Kép

Hibásan festenek a festett villámok

Évszázadokon át pontatlanul festették a művészek a villámokat egy 100 villámfestményt és 400 villámfotót elemző tanulmány szerint. Az eredmények azt mutatják, hogy míg a középkorban ábrázolt cikcakkos villámágak köszönőviszonyban sem álltak a valósággal, addig napjaink festői már reálisabb villámfestményeket készítenek.

Az emberiség kezdettől fogva igyekezett megörökíteni a körülötte lévő világot, eleinte főként barlangrajzok, később pedig rézkarcok, szobrok, festmények és rajzok formájában is. Amint azonban ezeket a műalkotásokat a modern természettudomány górcsövén át szemléljük, számtalan esetben találhatunk olyan hibás ábrázolásokat, ahol a megörökített látvány nem tükrözi hűen a valóságot. A különös légköri fényjelenségeket ábrázoló régi metszeteken például igen gyakoriak a pontatlanságok, néhány éve pedig azt is tudjuk, hogy az ősemberek biomechanikai szempontból pontosabban ábrázolták a négylábúak járását, mint a későbbi korok művészei. Az új tanulmány szerint úgy fest, hogy bőven akadnak hibák a villámfestményeken is.

A fotózás hajnala előtt készült, zivatarokat ábrázoló festményeket szemlélve mindenkinek feltűnhet, hogy azokon a villámok olyan lépcsőzetes cikcakk alakzatban szelik át az eget, amilyeneket a Jupiter istent formáló ókori görög szobrok kezében is gyakran lehet látni. Mindez az 1880-as években William Nicholson Jenningsnek, a Pennsylvania Railroad fotósának is feltűnt, majd elkezdte foglalkoztatni őt a kérdés, hogy vajon ezek a furcsa villámok mennyiben hasonlíthatnak a valódiakra. A rejtély 1882 őszén oldódott meg, amikor Jennings a történelem első villámfotóinak elkészítésével elsőként igazolta a villámok cikcakkoktól teljesen eltérő formai sokféleségét, nagy hatást gyakorolva ezzel a későbbi meteorológiai kutatásokra és a művészetre is.

Jennings ezen úttörő munkája által inspirálva az ELTE kutatói számszerűen is megvizsgálták, hogy a festményeken ábrázolt villámok mennyire valósághűek, amihez egy adott villámot három mérőszámmal – a villámágak számával, a főág relatív hosszával és annak cikcakkosságával – jellemeztek. Az összehasonlító vizsgálat eredményei szerint a festett és a valódi villámok leginkább a villámágak számában különböznek: míg az elemzett festményeken látszó villámok maximális ágszáma 11 volt, addig a valódi villámoké 51. Elmondható ugyanakkor az is, hogy a művészek Jennings úttörő munkája után a korábbiaknál több elágazó villámot festettek, a kétezres években pedig – vélhetően a digitális fényképezőgépek térnyerése miatt – jelentősen megnőtt a többágú villámfestmények száma.

A kapott eredmények pontosabb megértéséhez a kutatók tíz tesztalany bevonásával pszichofizikai kísérletsorozatot is végeztek, melynek során a művészeket megtestesítő résztvevők monitoron 0.5, 0.75 és 1 másodpercre felvillantott villámfotókon becsülték a villámágak számát. E vizsgálat eredményeiből a kutatók arra következtettek, hogy a művészek azért festhettek maximum 11 ágú villámokat, mert a villámlás pillanatnyi időtartama alatt az ember csak 11 elágazásig képes megbecsülni a villámok ágszámát. 11 ág felett még a maximális 1 másodperces észlelési idő sem elegendő az ágszám helyes becsléséhez.

Stromp et al. (2018) How realistic are painted lightnings? Quantitative comparison of the morphology of painted and real lightnings: a psychophysical approach. Proceedings of the Royal Society A. 474. article no. 20170859. ¤ Festmény: Caspar Wolf (1774): Lower Grindelwald Glacier with lightning
Reklámok
Kép

A hűs levegő settenkedő ára

A század közepén akár évente ezer emberéletet is követelhet a légkondicionáló berendezések nyári hőhullámok idején történő fokozott használata az Amerikai Egyesült Államok keleti részén egy új tanulmány szerint. Az elviselhetőbb hőmérsékletet teremtő ketyerék azért lehetnek veszélyesek, mert a működésükhöz szükséges energiát azon a vidéken napjainkban jórészt fosszilis energiahordozók égetésével fedezik, ami a levegőminőség romlásával káros hatást gyakorol az emberi egészségre. Nem kérdés, hogy az egyre gyakoribb és szélsőségesebb hőhullámok idején életeket is menthetnek a lakásokban működő légkondik, a kutatók szerint azonban kiemelten fontos, hogy fogyasztásuk egyre alacsonyabb legyen, energiaigényüket pedig a jövőben nap- és szélerőművek telepítésével fedezzék.

Abel et al. (2018) Air-quality-related health impacts from climate change and from adaptation of cooling demand for buildings in the eastern United States: An interdisciplinary modeling study. PLOS Medicine 15 (7): article no. e1002599. 
Kép

Az emlősök napi ritmusát is megzavarta az ember

Régóta tudjuk, hogy sok esetben az ember puszta jelenléte is zavarja a vadállatok viselkedését, holott a mezőgazdasági és bányászati tevékenységek, a terjeszkedő utak és települések, valamint a túrázás és hegyi kerékpározás nem minden esetben jelentenek közvetlen veszélyt az állatokra. Az emberi terjeszkedés napjainkra azonban olyan léptékűvé vált, ami egy új tanulmány szerint már az emlősök napi ritmusára is mérhető hatást gyakorol.

A kameracsapdák és nyomkövetők által rögzített adatokat és a közvetlen terepi megfigyeléseket egyaránt feldolgozó vizsgálat során a kutatók hat kontinens 62 emlősfajának viselkedési reakcióit hasonlították össze az emberi zavarás mértékének függvényében, az eredmények pedig túlzottan is összecsengenek. Úgy tűnik ugyanis, hogy a zavart élőhelyeken az egykilós oposszumtól a szürkületkor aktív szürke farkason át a közel négy tonnás afrikai elefántig világszerte

minden vizsgált faj egyre inkább igyekszik nemcsak térben, de időben is elkerülni az embert.

Így az az állat, amely természetes körülmények között nappal és éjszaka fele-fele arányban lenne aktív, az emberi zavarásnak kitett területeken tevékenységeinek 68 százalékát már inkább éjjel végzi. És mivel a nagyobb testű állatok élettere nagyobb valószínűséggel fed át az ember által elfoglalt területekkel, esetükben az éjszakai életmód felé történő eltolódás még erőteljesebb.

A vadvilág nappali aktivitását befolyásoló, globális léptékben tetten érhető emberi hatást ily módon most számszerűsítették először, az időbeli eltolódás potenciális negatív következményei közt pedig a növekvő sebezhetőség, a fokozott verseny, az állatok igényei és a környezet adottságai közti eltérések, valamint a táplálékláncban bekövetkező változások is említhetők.

Kaitlyn et al. (2018) The influence of human disturbance on wildlife nocturnality. Science 360 (6394) 1232
Kép

Sörinnovációk

Víz, maláta, komló és élesztő – abban bizonyosan mindenki egyetért, hogy ez a sör négy alapvető összetevője. Ám hogy ezekből pontosan milyen technológiai lépéseken át vezet az út a tökéletes folyékony kenyérig, arról már nem minden esetben egyezik a gyártók véleménye. Igen fontos technológiai lépés lehet például a komlóforralást követő hűtés során kivált úgynevezett hideg seprő eltávolítása. Ezek a körülbelül fél mikrométeres részecskék ugyanis több szempontból is kedvezőtlen hatással lennének a végtermékre, szükségszerű eltávolításuk tehát számos olyan pozitív változást eredményez, mint a sör minőségének javulása vagy az elkészült nedű hosszabb eltarthatósági ideje. A hideg seprő eltávolítására azonban több fizikai és kémiai módszer is létezik, melyek közül említhető például a régen általánosabban elterjedt ülepítés vagy az alternatív és igen hatékony eljárást lehetővé tevő membránszűrés. Ennek során a részecskékkel telített és szűrni kívánt folyadékot egy membránon áramoltatják keresztül, mely a különböző komponenseket különböző mértékben tartja vissza. Manapság ez az alacsony energiaigényű elválasztási módszer a sörkészítés mellett egyre több más ágazatban is használatos, hiszen a környezetvédelmi szempontok szem előtt tartása és a természet értékeinek megőrzése mellett kiváló minőségű termékek készítését is lehetővé teszi. A modern membránműveletek tesztelésekor születő új kutatási eredmények segítségével, valamint a söripari folyamatok modellezésével és optimalizálásával azonban a sörgyártás még gazdaságosabbá, az elkészült sörök pedig még ízletesebbé tehetők.

Cikkem a New technology magazin 2018/3. számában jelent meg.

Kép

Ki a jó tudománykommunikátor?

A FarkasSzem tudománynépszerűsítő blog alapítójaként tegnap ezzel a kérdéssel hívtam közös gondolkodásra az első hazai Tudománykommunikáció konferencia résztvevőit a Budapesti Corvinus Egyetemen: vajon ki lehet igazán jó tudománykommunikátor? Megfelelő, ha a tudomány új eredményeinek népszerűsítését az adott szakterület legkiválóbb kutatói végzik?

Akik minden tiszteletet kiérdemlően tökéletesen átlátják szűk és tág szakterületük minden zegzugát, ugyanakkor sokszor a hátuk közepére sem kívánják az ismeretterjesztést,

hiszen intézetvezetők, oktatnak, vizsgáztatnak, kiváló pályázatokat írnak, hallgatóknak segítenek tudományos pályájuk elején, kutatnak, terepre járnak, labormunkát végeznek, statisztikáznak, szakcikkeket írnak, bírálókkal vitatkoznak, vagy Ők maguk is bírálók, netán konferenciára mennek, vagy konferenciát szerveznek. Hogyan várhatjuk el tőlük, hogy még ha van is hozzá érzékük, a nap 25. órájában még a nagyközönséggel is foglalkozzanak? Azt hiszem, valahol jogosan mondhatják azt, hogy „Nincs rá időm.” Főleg, ha hozzátesszük, hogy tudományos előmenetelükben ez nem is számít igazán. Vagy netán még hátrányuk is származik belőle.

Ám a tudománynépszerűsítés kapcsán a kutatók részéről még mindig gyakori az a reakció is, hogy azért nem írnak ismeretterjesztő cikket vagy azért nem adnak interjút, mert az emberek “Úgysem értik meg.”, vagy az Ő témájuk a szűk szakmán kívül “Senkit nem érdekel.”. Vagy azért nem válaszolnak egy interjúfelkérésre, mert a végén úgyis “Kivágják a lényeget.” és nem az jelenik meg, amit ők mondtak. Ezek a válaszok már csak félig fogadhatók el. Valóban vannak nagyobb fajsúlyú témák, amiket nehéz megérteni. De ha a kutató képes a kutatás fő célját, legfontosabb eredményeit kiemelni, röviden és érthetően megfogalmazni és a bonyolult szakkifejezéseket mellőzni vagy azonnal hétköznapi nyelvre fordítani, akkor igenis elérheti és megragadhatja vele a nagyközönséget.

Igen ám. De egy-két apró kivételtől eltekintve a természettudományi és műszaki képzéseken sem alapszakon, sem mesterszakon, sem a doktori képzésben nincs igazán olyan kurzus, ahol egy kutatópalánta megtanulhatná, hogyan kell közérthető cikket írni, interjút adni vagy tudománynépszerűsítő előadást tartani. Szintén nagy gond, hogy sokszor még azt sem, hogy szakmait hogyan kell.

Sokan az egyetemi éveik során még csak nem is gondolnak arra, hogy a tudomány művelőinek egyáltalán szükségük lenne az ehhez szükséges készségek elsajátítására. Akik mégis vállalkoznak ezekre, általában vagy született őstehetségek, vagy időt nem kímélve, saját kárukon gyakorolva fejlődnek, vagy ritkább esetben méregdrága kommunikációs kurzusokra mennek el, hogy elsajátítsanak egy-két mesterfogást.

Ki lehet még jó tudománykommunikátor? Ugyan egy lelkes újságíró a legoptimálisabb esetben kiváló kommunikációs képességekkel rendelkezik, kiváló íráskészsége van, érthetően fogalmaz és frappáns címeket talál ki, sokszor mégsem igazán jó tudományos ismeretterjesztő, hiszen műszaki, természettudományos ismeretei a legtöbbször hiányosak. Az általuk írt cikkekben sok esetben hibák maradnak és ha az ember elolvassa azokat, néha azt érzi, hogy az újságíró maga sem értette, amit valahonnan átvett, vagy annyira leegyszerűsítette a szöveget, hogy ki sem derül, mi benne az újdonság vagy az érdekesség. Tisztelet természetesen az igen ritka kivételnek, aki időt és fáradságot nem kímélve ássa bele magát a tudomány mély bugyraiba, majd feltárja azt az érdeklődők előtt is.

Az igazán jó az lenne, ha valahogy egy nagy masszába gyúrhatnánk ezeket a képességeket.

Fejleszteni kellene a kutatók és az újságírók közti együttműködést, akik dolgozhatnának együtt, egymás szakértelmét elfogadva, egymást támogatva. Az intézetekben, egyetemeken több helyen lehetne alkalmazni olyan szakembereket, akik például az ELTE Tudománykommunikáció a természettudományban mesterszakon végeztek, miáltal tudományos ismeretekkel épp úgy rendelkeznek, mint filmkészítési, újságírói, kiadványszerkesztői vagy kommunikációs ismeretekkel. Szerencsére egyre több helyen dolgozik is ilyen intézményi kommunikátor, aki sajtóközlemények írásával és tudománynépszerűsítő rendezvények szervezésével segíti a kutatók munkáját. Nyilvánvaló, hogy a fizetések miatt ennek komoly anyagi vonzata is van, amit nem minden intézmény tud finanszírozni, de úgy tűnik, szerencsére mégis egyre több helyen tartják fontosnak az ilyen típusú láthatóság fejlesztését.

Az is megoldást nyújthat, ha a kutatók fejlesztik kommunikációs képességeiket, melyben a fiatalokat a Nemzeti Tehetség Program is számos módon segíti.

Részben e program támogatásával valósulhatott meg például a Magyar Templeton Program, melybe 20 ezer jelentkező közül 314 kiemelkedő kognitív tehetség került be egy igen összetett beválogatási folyamat végén. Az egyéves program számtalan tehetségsegítő programot biztosított a 10-19 és 20-29 éves fiataloknak, melyek között önismereti programok, illemtan, nyelvtanfolyamok, külföldi utazások és kommunikációs képzések is szerepeltek. Minden tehetséges fiatal olyan tehetségsegítő programon vehetett részt, ami számára fontos volt és amiben fejlődni szeretett volna.

Az egyik legérdekesebb a Templeton Talks előadássorozat volt, ahol 3 estén néhány kiválasztott fiatal 7 perces előadásokban mutathatta be saját tudományterületét vagy mondanivalóját.

Az előadókat azonban a szervezők még véletlenül sem hagyták magukra, ugyanis a nagy nap előtt minden előadó részt vehetett egy egynapos kommunikációs tréningen, ahol profi tréner segített abban, hogy hogyan épüljön fel az előadás, hogyan lehet megragadni a közönség figyelmét, hogyan kell az előadás előtt legyőzni a stresszt és hogyan kell mozogni a színpadon.

Egy másik kiváló példa a Scindikátor tudománykommunikációs verseny, melyet a Nők a Tudományban Egyesület hívott életre. Ennek célja felkutatni azokat a technológia-orientált területeken tanuló és dolgozó, tehetséges és kreatív egyetemistákat és doktorandusz hallgatókat, akik jelenleg is saját tudományos projektjükön dolgoznak, de emellett motiváltak arra, hogy a program segítségével a tudomány hírnökeivé váljanak, segítve ezzel a tudomány elefántcsonttornya és a társadalom közti szakadék áthidalását.

A fiataloknak a beválogatás során 1 perces videóban kellett bemutatni szakterületüket, melyet egy tudományos és kommunikációs szakemberekből álló zsűri értékelt, a következő fordulóba kerülők pedig egy 40 órás komplex mentorprogramban vehettek részt.

A fiatalok hétről hétre összegyűltek, elmesélték egymásnak projektjüket, és a teljesen különböző szakterületről érkezők egymást is nagyban tudták segíteni abban, hogy az előadás egyre tökéletesebb, egyre közérthetőbb lehessen.

A workshopokon profi prezentációkészítő szakember is segítséget nyújtott a résztvevőknek, aki segített megtalálni vagy elkészíteni a fiataloknak azokat az eszközöket vagy megfelelő képi, videós anyagokat, ami segíti kutatási témájuk pontos megértését egy kívülálló számára. A felkészítőkön olykor azért igen szokatlan feladatok is előfordultak. A többéves kutatómunkát például az egyik alkalommal 20 másodpercben kellett összefoglalni, a következő alkalommal egy zsámoly átugrása utána kellett megszólalni, mely sokkal közvetlenebb beszédet eredményezett, de olyan is előfordult, hogy egy cukorkát szopogatva kellett elmesélni a kutatás céljait, ami szintén nagymértékben csökkentette az előadó izgalmát. Az egyik legérdekesebb feladat az volt, amikor a hallgatóságnak háttal kellett beszélni, teljesen kizárva ezzel a testbeszédet, melynek egyébként igen nagy jelentősége van egy előadás során.

A mentorprogram végén a döntősök egy látványos, a napjaink emberének pillanatonként változó igényeit is messze kielégítő science show keretében mutatták be 3 perces előadásaikat a nagyközönségnek, melynek végén kiválasztották az Év Scindikátorát. A döntőt végignézve bátran kijelenthető, hogy a programban résztvevő fiatalok előadáskészsége az első bemutatkozó videókhoz képest drasztikus mértékben javult. Így volt ez egyébként a Templeton Talks esetében is, ami azt mutatja, hogy kellő elszántsággal már egy egynapos kommunikációs tréning is eredményezhet látványos fejlődést, egy jól kidolgozott 40 órás mentorprogram pedig pláne.

Bízom benne, hogy egyre több fiatal kutató kaphat ehhez hasonló lehetőségeket és segítséget kutatásai közérthető bemutatásához és válhat ezáltal a tudományos élet ismert és elismert alakjává. Az ő belső tűzből fakadó munkájuknak hála talán kevesebben lesznek azok, akik nap mint nap félnek attól, hogy milyen vegyszereket permeteznek a fejünkre a repülőkből, vagy azok, akik megijednek, amikor meghallják, hogy hamarosan bevezetik Magyarországon az arab számok használatát.

Kép

Ragaszkodó polimerek

A gépgyártás során készülő termékek különböző nagyságú és tömegű alkatrészeinek egyre nagyobb részét rögzítik ragasztással, ám ehhez a felhasználni kívánt korszerű műszaki polimerek jelentős hányadát tapadás-elősegítő felületkezelési eljárásnak kell alávetni. Egy hazánkban végzett méréssorozat eredményei szerint a nehezen vagy egyáltalán nem ragasztható műanyagok ragaszthatóvá tételében a hidegplazmával történő kezelés is segítséget nyújthat.

A napjainkban tapasztalható rohamos fejlődés a különféle anyagváltozatok között is igazi versenyt teremt. A szintetikus szerkezeti anyagok egyik nagy csoportját alkotó műszaki polimereket például kiváló tulajdonságaik révén elsősorban olyan gépelemek gyártására és készítésére használják, melyeknél a méretpontosság, a kiemelkedő mechanikai szilárdság, a hő-, vegyszer- és kopásállóság, valamint a jó elektrotechnikai jellemzők egyaránt kiemelten fontos paraméternek számítanak. E népes csoport a poliamidok, a poliolefinek, a poliéterek, az éterketonok, az akrilátok, a fluorpolimerek, a polikarbonátok és a hőre lágyuló poliuretánok mellett számos egyéb eltérő tulajdonságokkal bíró polimerfajtát foglal magába, melyek közös tulajdonsága, hogy általában speciális technológiával készülnek, ezért a hétköznapokból jobban ismert tömegműanyagoknál némileg drágábbak.

Az utóbbi években a gépgyártás során a műszaki műanyagokból álló részegységek egyre nagyobb részét rögzítik ragasztással, mely esztétikusabbá teheti a késztermék megjelenését. Ám ahogy minden konstrukciós megoldásnak vannak előnyei és hátrányai, a ragasztással előállított kötésekre is megfogalmazható néhány jellegzetesség. Az előnyök közé sorolható például, hogy a különböző méretű és tömegű alkatrészek egyaránt jól ragaszthatók, sőt ezzel a technológiával gond nélkül kombinálhatók az eltérő szerkezeti anyagok is. További előnynek tekinthető, hogy a ragasztott kötések minden esetben egyenletes feszültségeloszlást biztosítanak, és a ragasztóanyag a hegesztéssel ellentétben az anyagok tulajdonságait sem csorbítja. Ráadásul a ragasztás más rögzítési módszerekhez képest gyorsan, egyszerűen, különösebb szakértelem nélkül vagy akár automatizáltan is elvégezhető. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy a kötés teljes szilárdságnak elérésére csak a száradási vagy keményedési idő eltelte után van lehetőség, továbbá a ragasztott kötés a későbbi folyamatos igénybevétel mellett kevésbé számít ellenállónak.

A műszaki polimerek korszerű felhasználását akadályozhatja, hogy többségük alacsony felületi energiával jellemezhető víztaszító (hidrofób) felületnek számít, a magas felületi energiájú vízkedvelő (hidrofil) műanyagok ugyanis lényegesen jobban ragaszthatók. Épp ezért sok esetben a felhasználást megelőzően ragasztás-elősegítő felületkezelés alkalmazására van szükség. Néhány műszaki műanyagot azonban a rendelkezésre álló kezelési technológiák ellenére is nehezen vagy egyáltalán nem ragaszthatónak minősítettek.

A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy néhány polimer hidegplazmával történő kezelésének hatására a polimerek felületi energiája megváltozik, felszíni rétegük szénláncai pedig néhány mikrométer vastagságban felbomlanak. Az így létrejövő szabad kémiai gyökökhöz a ragasztóanyagok jobban képesek kapcsolódni, azaz a polimer végeredményben ragaszthatóbb lesz.

Egy korábbi kutatás során azonban kiderült, hogy ezek a változások nem tartósak: a hidegplazmával kezelt felület ragasztására ugyanis csak egy bizonyos fazékidőn belül van lehetőség, hiszen az energiaminimumra való törekvés elve miatt az anyag belső szerkezete előbb-utóbb visszarendeződik eredeti állapotába, ezzel együtt pedig a szabad kémiai gyökök is eltűnnek. Felmerülhet tehát a kérdés, hogy egy-egy hidegplazmával történő kezelés milyen hosszú ideig eredményezi a különféle műanyagok ragaszthatóságának javulását?

Mivel a kezelés egyik következményeként megváltozik a polimerek felületi energiája, e paraméter változásának nyomon követése lehetőséget ad a ragasztásra alkalmas fazékidő hosszának becslésére is. Az eredmények alapján kijelenthető, hogy a hidegplazma-kezelés nem azonos mértékben változtatja meg a vizsgált műanyagok felületi energiáját: míg a PP, a HD500, a HD1000, a PTFE, a PA6E és a POMC néven ismert műszaki polimerek tekintetében a felületi feszültség mindössze 10-20 százalékkal nő, a PETP és a PEEK esetén ez a növekedés akár 70 százalék is lehet. Emellett a műanyagok típusától függetlenül az is megállapítható, hogy a kezelés hatása az első 24 órában csak csekély mértékben csökken, a felületi feszültség értéke pedig a kezelés utáni 72 órában sem változik jelentősen. Mindez a műszaki gyakorlat szempontjából azt jelenti, hogy a ragasztást a hidegplazmás kezelést követő 3 napon belül kell elvégezni. A jelenleg csak a kémiai kutatásban használt hidegplazmás kezelésnek tehát a későbbiekben fontos szerep juthat abban, hogy a korábban nem vagy nehezen ragaszthatónak minősített polimereket értéknövelt termékké alakítsák.

Cikkem a New technology magazin 2018/2. számában jelent meg.

Kép

Méhezünk vagy éhezünk?

A beporzók kapcsán a hétköznapokban általában csak a háziméhek jutnak eszünkbe, ám fontos tudni, hogy a világon több mint 20 ezer, hazánk és a Kárpát-medence területén pedig mintegy 700 méhfaj fordul elő. A legtöbb virágos növény beporzását nemcsak a mezőgazdasági kultúrákban, de a természetközeli élőhelyeken is ezek a rovarok végzik, összességében pedig az emberiség élelmének 30-35 százaléka függ munkájuk sikerétől.

A tenyésztett és vadon élő méhek állománya azonban mind Európában, mind Észak-Amerikában jól láthatóan csökkent az elmúlt évtizedekben, melynek hátterében főként az emberi tevékenység áll. A neonikotinoidokat tartalmazó növényvédő szerek méhekre gyakorolt negatív hatásait például egy Magyarországra, Angliára és Németországra kiterjedő nagyléptékű kísérletsorozat eredményei támasztották alá. Ezeket a szereket főként vetőmagok csávázására használják. A magba kerülő hatóanyag a csírázást követően szívódik fel a növekvő növénybe és fejti ki rovarölő hatását a növényt fogyasztó kártevőkre. Az elmúlt években közölt vizsgálati eredmények azonban rámutattak, hogy ezek a szerek kis mennyiségben az adott növény nektárjába és pollenjébe is bejuthatnak, és bár a virágokat látogató hasznos rovarokat közvetlenül el nem pusztítják, termékenységük csökkenését, valamint tájékozódási zavarokat okozva rájuk nézve is károsak. Emellett a vadbeporzókat és a házi méheket a klímaváltozás hatásai is érzékenyen érintik: a szélsőséges időjárási helyzetek befolyásolják a méhek viselkedését, és a megszokottól eltérő, rövidebb virágzási idő, valamint a hőségnapok számának növekedése a nektártermelés tekintetében is jelenthetnek problémát.

Ahogyan arra a március 10-én először életre hívott Beporzók napja is rávilágít, a megoldást a mezőgazdaság fenntarthatóbbá tétele jelenthetné, mely többek között a növényvédő szerek használatának csökkentése, a méhtartás körülményeinek javítása, illetve vadvirágokkal borított szegélyek létesítése révén valósulhat meg.

Cikkem a National Geographic honlapján.