Kép

Ki a jó tudománykommunikátor?

A FarkasSzem tudománynépszerűsítő blog alapítójaként tegnap ezzel a kérdéssel hívtam közös gondolkodásra az első hazai Tudománykommunikáció konferencia résztvevőit a Budapesti Corvinus Egyetemen: vajon ki lehet igazán jó tudománykommunikátor? Megfelelő, ha a tudomány új eredményeinek népszerűsítését az adott szakterület legkiválóbb kutatói végzik?

Akik minden tiszteletet kiérdemlően tökéletesen átlátják szűk és tág szakterületük minden zegzugát, ugyanakkor sokszor a hátuk közepére sem kívánják az ismeretterjesztést,

hiszen intézetvezetők, oktatnak, vizsgáztatnak, kiváló pályázatokat írnak, hallgatóknak segítenek tudományos pályájuk elején, kutatnak, terepre járnak, labormunkát végeznek, statisztikáznak, szakcikkeket írnak, bírálókkal vitatkoznak, vagy Ők maguk is bírálók, netán konferenciára mennek, vagy konferenciát szerveznek. Hogyan várhatjuk el tőlük, hogy még ha van is hozzá érzékük, a nap 25. órájában még a nagyközönséggel is foglalkozzanak? Azt hiszem, valahol jogosan mondhatják azt, hogy „Nincs rá időm.” Főleg, ha hozzátesszük, hogy tudományos előmenetelükben ez nem is számít igazán. Vagy netán még hátrányuk is származik belőle.

Ám a tudománynépszerűsítés kapcsán a kutatók részéről még mindig gyakori az a reakció is, hogy azért nem írnak ismeretterjesztő cikket vagy azért nem adnak interjút, mert az emberek “Úgysem értik meg.”, vagy az Ő témájuk a szűk szakmán kívül “Senkit nem érdekel.”. Vagy azért nem válaszolnak egy interjúfelkérésre, mert a végén úgyis “Kivágják a lényeget.” és nem az jelenik meg, amit ők mondtak. Ezek a válaszok már csak félig fogadhatók el. Valóban vannak nagyobb fajsúlyú témák, amiket nehéz megérteni. De ha a kutató képes a kutatás fő célját, legfontosabb eredményeit kiemelni, röviden és érthetően megfogalmazni és a bonyolult szakkifejezéseket mellőzni vagy azonnal hétköznapi nyelvre fordítani, akkor igenis elérheti és megragadhatja vele a nagyközönséget.

Igen ám. De egy-két apró kivételtől eltekintve a természettudományi és műszaki képzéseken sem alapszakon, sem mesterszakon, sem a doktori képzésben nincs igazán olyan kurzus, ahol egy kutatópalánta megtanulhatná, hogyan kell közérthető cikket írni, interjút adni vagy tudománynépszerűsítő előadást tartani. Szintén nagy gond, hogy sokszor még azt sem, hogy szakmait hogyan kell.

Sokan az egyetemi éveik során még csak nem is gondolnak arra, hogy a tudomány művelőinek egyáltalán szükségük lenne az ehhez szükséges készségek elsajátítására. Akik mégis vállalkoznak ezekre, általában vagy született őstehetségek, vagy időt nem kímélve, saját kárukon gyakorolva fejlődnek, vagy ritkább esetben méregdrága kommunikációs kurzusokra mennek el, hogy elsajátítsanak egy-két mesterfogást.

Ki lehet még jó tudománykommunikátor? Ugyan egy lelkes újságíró a legoptimálisabb esetben kiváló kommunikációs képességekkel rendelkezik, kiváló íráskészsége van, érthetően fogalmaz és frappáns címeket talál ki, sokszor mégsem igazán jó tudományos ismeretterjesztő, hiszen műszaki, természettudományos ismeretei a legtöbbször hiányosak. Az általuk írt cikkekben sok esetben hibák maradnak és ha az ember elolvassa azokat, néha azt érzi, hogy az újságíró maga sem értette, amit valahonnan átvett, vagy annyira leegyszerűsítette a szöveget, hogy ki sem derül, mi benne az újdonság vagy az érdekesség. Tisztelet természetesen az igen ritka kivételnek, aki időt és fáradságot nem kímélve ássa bele magát a tudomány mély bugyraiba, majd feltárja azt az érdeklődők előtt is.

Az igazán jó az lenne, ha valahogy egy nagy masszába gyúrhatnánk ezeket a képességeket.

Fejleszteni kellene a kutatók és az újságírók közti együttműködést, akik dolgozhatnának együtt, egymás szakértelmét elfogadva, egymást támogatva. Az intézetekben, egyetemeken több helyen lehetne alkalmazni olyan szakembereket, akik például az ELTE Tudománykommunikáció a természettudományban mesterszakon végeztek, miáltal tudományos ismeretekkel épp úgy rendelkeznek, mint filmkészítési, újságírói, kiadványszerkesztői vagy kommunikációs ismeretekkel. Szerencsére egyre több helyen dolgozik is ilyen intézményi kommunikátor, aki sajtóközlemények írásával és tudománynépszerűsítő rendezvények szervezésével segíti a kutatók munkáját. Nyilvánvaló, hogy a fizetések miatt ennek komoly anyagi vonzata is van, amit nem minden intézmény tud finanszírozni, de úgy tűnik, szerencsére mégis egyre több helyen tartják fontosnak az ilyen típusú láthatóság fejlesztését.

Az is megoldást nyújthat, ha a kutatók fejlesztik kommunikációs képességeiket, melyben a fiatalokat a Nemzeti Tehetség Program is számos módon segíti.

Részben e program támogatásával valósulhatott meg például a Magyar Templeton Program, melybe 20 ezer jelentkező közül 314 kiemelkedő kognitív tehetség került be egy igen összetett beválogatási folyamat végén. Az egyéves program számtalan tehetségsegítő programot biztosított a 10-19 és 20-29 éves fiataloknak, melyek között önismereti programok, illemtan, nyelvtanfolyamok, külföldi utazások és kommunikációs képzések is szerepeltek. Minden tehetséges fiatal olyan tehetségsegítő programon vehetett részt, ami számára fontos volt és amiben fejlődni szeretett volna.

Az egyik legérdekesebb a Templeton Talks előadássorozat volt, ahol 3 estén néhány kiválasztott fiatal 7 perces előadásokban mutathatta be saját tudományterületét vagy mondanivalóját.

Az előadókat azonban a szervezők még véletlenül sem hagyták magukra, ugyanis a nagy nap előtt minden előadó részt vehetett egy egynapos kommunikációs tréningen, ahol profi tréner segített abban, hogy hogyan épüljön fel az előadás, hogyan lehet megragadni a közönség figyelmét, hogyan kell az előadás előtt legyőzni a stresszt és hogyan kell mozogni a színpadon.

Egy másik kiváló példa a Scindikátor tudománykommunikációs verseny, melyet a Nők a Tudományban Egyesület hívott életre. Ennek célja felkutatni azokat a technológia-orientált területeken tanuló és dolgozó, tehetséges és kreatív egyetemistákat és doktorandusz hallgatókat, akik jelenleg is saját tudományos projektjükön dolgoznak, de emellett motiváltak arra, hogy a program segítségével a tudomány hírnökeivé váljanak, segítve ezzel a tudomány elefántcsonttornya és a társadalom közti szakadék áthidalását.

A fiataloknak a beválogatás során 1 perces videóban kellett bemutatni szakterületüket, melyet egy tudományos és kommunikációs szakemberekből álló zsűri értékelt, a következő fordulóba kerülők pedig egy 40 órás komplex mentorprogramban vehettek részt.

A fiatalok hétről hétre összegyűltek, elmesélték egymásnak projektjüket, és a teljesen különböző szakterületről érkezők egymást is nagyban tudták segíteni abban, hogy az előadás egyre tökéletesebb, egyre közérthetőbb lehessen.

A workshopokon profi prezentációkészítő szakember is segítséget nyújtott a résztvevőknek, aki segített megtalálni vagy elkészíteni a fiataloknak azokat az eszközöket vagy megfelelő képi, videós anyagokat, ami segíti kutatási témájuk pontos megértését egy kívülálló számára. A felkészítőkön olykor azért igen szokatlan feladatok is előfordultak. A többéves kutatómunkát például az egyik alkalommal 20 másodpercben kellett összefoglalni, a következő alkalommal egy zsámoly átugrása utána kellett megszólalni, mely sokkal közvetlenebb beszédet eredményezett, de olyan is előfordult, hogy egy cukorkát szopogatva kellett elmesélni a kutatás céljait, ami szintén nagymértékben csökkentette az előadó izgalmát. Az egyik legérdekesebb feladat az volt, amikor a hallgatóságnak háttal kellett beszélni, teljesen kizárva ezzel a testbeszédet, melynek egyébként igen nagy jelentősége van egy előadás során.

A mentorprogram végén a döntősök egy látványos, a napjaink emberének pillanatonként változó igényeit is messze kielégítő science show keretében mutatták be 3 perces előadásaikat a nagyközönségnek, melynek végén kiválasztották az Év Scindikátorát. A döntőt végignézve bátran kijelenthető, hogy a programban résztvevő fiatalok előadáskészsége az első bemutatkozó videókhoz képest drasztikus mértékben javult. Így volt ez egyébként a Templeton Talks esetében is, ami azt mutatja, hogy kellő elszántsággal már egy egynapos kommunikációs tréning is eredményezhet látványos fejlődést, egy jól kidolgozott 40 órás mentorprogram pedig pláne.

Bízom benne, hogy egyre több fiatal kutató kaphat ehhez hasonló lehetőségeket és segítséget kutatásai közérthető bemutatásához és válhat ezáltal a tudományos élet ismert és elismert alakjává. Az ő belső tűzből fakadó munkájuknak hála talán kevesebben lesznek azok, akik nap mint nap félnek attól, hogy milyen vegyszereket permeteznek a fejünkre a repülőkből, vagy azok, akik megijednek, amikor meghallják, hogy hamarosan bevezetik Magyarországon az arab számok használatát.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.